Vannak ugye a profik és az amatőrök. Mindenki azt gondolja, hogy alapból ez a két csoport találkozik az asztaloknál. Ritkán csak az egyik csoport képviselői ülnek egy asztalhoz, sűrűbben az fordul elő, hogy az amatőrök egy asztalnál ülnek, ezt azonban a "cápák" hamar észreveszik és oda telepednek. Ennek a két csoportnak is vannak alcsoportjai. Vagy inkább úgy helyes ez a lista, hogy van egy harmadik csoport, a megélhetési pókereseké.
Nem profik, nem is biztos, hogy lesznek valaha profik, de nem is amatőrök, mert tudnak játszani. Sokan közülük jó ismerőseim, sokszor találkozunk, sokat játszunk együtt. Mindig kedélyesen fogadnak, kezet rázunk, tiszteljük egymásban a nem teljesen hülye játékost, vagyis egyikünk sincs eltelve magától, hogy ó "hűdejópókerjátékos vagyok", tudjuk egymás korlátait (vagy azt hisszük, hogy tudjuk) és játszunk.
De őket, akikről szó van, nem érdekli, hogy megnyernek-e egy versenyt. Nem érdekli semmi más, csak hogy fizetős helyig, vagy buborékba jussanak és ott ha sok zsetonjuk van, akkor felajánlják az osztozást (erről már írtam korábban). Általában egy csapatot alkotnak, alap helyzetben tök szépen kiejtik egymást is tehát összejátszásról szó sincs alap esetben, ha azonban valaki az asztalnál nemet mond az osztozásra, akkor jön az idő húzás, az egymásra nem hívunk, de neki mindent megadunk, legalábbis "kettesben sose maradjon egy lappal" szituációk sokasága.
Miért is baj ez?
Az a probléma, hogy emiatt változik a játék jellege. Először is akármennyi zsetonod van az utolsó 8 játékos között, ha már te chip leaderként is csak 5 kört tudsz túlélni, mert különben megesznek a vakok, akkor rá vagy kényszerítve, hogy mondhatni bármilyen két lappal allin menj, amit ha egy ember ellen teszel, akkor elég jó esélyeid lehetnek, de mi van, ha ezt ők nem engedik, mert te nem akartál osztozni, vagyis tök mindegy mivel, de rád tolják, tök mindegy mivel, de bemennek ellened, mert nekik amúgy tök mindegy, hogy nyernek-e vagy sem, de ha nincs osztozás, akkor úgyis lutri, akkor meg inkább essek ki, de nem fogok itt még fél órát szerencsétlenkedni.
Két ember ellen azonban már az [as][ac] sem olyan jó lap, bár nyilván a legjobb, de már legjobb esetben sem 80-20% a nyerési arány, mert több lap ellen kell floppot, turnt és rivert nézni, vagyis csökkennek az esélyek a partik megnyerésre is. Ami még fontosabb azonban, hogy egészen másképp játszol te az egész verseny alatt, mert TE meg akarod nyerni azt. Ezért hajlandó vagy bedobni például olyan lapot, amelyet más, esetleg kedvezőbb pozíciós játékban nem dobnál. Vagyis nem arra játszol, hogy túlélj még egy játékost, hogy kiejts egy újabbat mert azzal is kevesebben vagyunk, hanem arra játszol és azért vállalsz nagyobb kockázatot is egyes esetekben, mert nyerni akarsz. Ő viszont nem. De ezt te előre nem tudod! Vagyis te úgy játszol, hogy azt feltételezed, hogy ők is mind nyerni akarnak, ami nyilván nem fogható meg számokkal, hogy mennyire változtat egyes emberek stratégiáján, de azért biztosan nagy különbség, hiszen minden nagy játékos azzal kezdi az interjúkat, hogy én nyerni jöttem.
Vagyis igenis van jelentősége. És mikor felajánlják, az egész estédet teszik tönkre azzal, hogy nem válaszolhatod azt, hogy nem. Mert akkor is veszíteni fogsz, de legjobb esetben is egy újabb alku ajánlatot leszel kénytelen kicsit később felajánlani, hátha akkor már elfogadják.
Osztozni azért jó!
Természetesen vannak helyzetek, amikor az osztozás jó ötlet. Van, mikor nem azért megy, mert már szeretném kifizetni a gázszámlát, tehát menjünk mán a fenébe. De ezek a helyzetek már a végén adódnak, nem a döntő asztalon, amikor 8-9 felé kell osztani és a beülő kettő- vagy ötszörösét lehet megkapni és az egész estéd elrontják vele. Nem az osztozás ellen szólok, hanem annak mikéntje ellen. Nem hiszem ugyanis, hogy azok is olvassák ezt a blogot, akik magukra ismerhetnének, de ha mégis, akkor legközelebb biztosan utálni fognak majd és akkor legalább tudom majd, hogy elolvasták legalább.
